Menü
Karátson Gábor (1935–2015), a festő, író, filozófus, műfordító, művészetpedagógus, a szenvedélyes környezetvédő, a Duna Kör tagja. Nagy formátumú, szuverén egyéniségének kisugárzása csak barátainak, ismerőseinek körében hatott. Jellegzetes alakját, vékony pánttal megkötött hajviseletét felidézi a mulandó emlékezet, de képzőművészeti és irodalmi munkásságának ismerete alig nő túl tisztelőinek szűk rétegén.
Lefordította a kínai bölcselet két alapművét. A Tao te King – Az Út és Erény könyve 1990-ben, a Ji King – A változások könyve I-III., 2003-ban jelent meg. További fordításai a Bauhaus festőtanárainak alapművei: Johannes Itten, A színek művészete (1978) és Paul Klee, Pedagógiai vázlatkönyve (1980).
Budapesten születtem, 1935. május 21-én. Apám, dr. Karátson László, jogász volt, anyai nagyapám Olgyai Viktor, grafikus és festő, a budapesti képzőművészeti Főiskola sokszorosító grafikai tanszékének megalapítója, neves hazai grafikusok mestere. Nem emlékszem, hogy valaha lett volna „gyermekrajz-korszakom” (habár ez semmit sem jelent: kisgyermek korom anyám halálával, kibombázásunkkal és a menekülésekkel nyomtalanul megsemmisült. Annál nagyobb érdeklődéssel fogom majd tanulmányozni felnőtt koromban, a 70-es években kisgyerekek utcai krétarajzait, egy mára, a televíziózás hatására ugyancsak nyomtalanul elmerült Atlantisz emlékeit: gyűjtésem nagy részét azután közzétettem Az együgyű Isten című, 1997-ben megjelent könyvemben). Hét éves lehettem, amikor nagy hatást tett rám egy akkoriban megjelent, Rembrandt rézkarcait bemutató mappa, amelynek nyomán magam is készítettem aztán egy ilyen „Rembrandt-mappát”, így rajzoltam tíz éves koromban, ostrom alatt, a pincében, nagyapám japán fametszetgyűjteményére emlékezve „japán fametszeteket” is. Eltűntek ezek is, megmaradtak viszont a Svájcban 12 éves koromban, a Vierwaldsädti tó partján, a hegyek és a tó előtti boldog tisztelettel festett akvarelljeim.
Szerencsém volt abban az elvarázsolt békéjű világban, kiszabadulva a háború poklából, múzeumokban és vándorkiállításokon találkozhattam Leonardo da Vinci, Dürer Albert, Konrad Witz munkáival. De furcsa módon már e svájci tájképek egein is fel-felbukkannak az általam később annyira megszeretett kínai írásjegyek is: Lao-ce és Konfuciusz iránti, tíz éves koromból kelteződő szeretetemet Budapestről vittem ki magammal Svájcba.
Eléggé természetes lett volna hát, hogy festő akarjak lenni, ha egyrészt féktelen szabadságvágyam, másrészt többfelé ágazó érdeklődésem nem akadályozott volna meg abban, hogy bármi is „lenni akarjak”.
Previous
Next
